Kick-boxban Magyarország nagyhatalomnak számít a tatamis szabályrendszerekben. A Küzdősportok Világjátékán négy érmet szereztek legjobbjaink pointfightingban, ezek közül egy Kondár Anna nevéhez fűződik. A nők 70 kilogrammos súlycsoportjában – akárcsak a nyári Európa Játékokon – Rijádban harmadik lett. Ez a bronz több szempontból is emlékezetes. Egyrészt egy tízszeres világbajnok gyűjtötte be ezt a medáliát (itt jeleznénk: nem sok van belőlük, szám szerint Annán kívül még egy, őt Mórádi Zsoltnak hívják), másrészt lehet, hogy az a maroknyi szurkoló tábor, amely ott buzdította a magyarokat a lelátón, utoljára látta küzdeni Kondár Annát.

Az utolsó szaúdi meccsed utáni flash-interjú során nem voltál teljesen elégedett. Mikor kezdted pozitívabban látni ezt a bronzot?

Nyilván ahogy telik az idő, egyre jobban megbékél az ember a helyzetével, az eredményével, de sajnos engem egy sérülés is hátráltatott. Az első ellenfelemtől kaptam egy olyan rúgást, ami sajnos komolyabb sérülésnek bizonyult. Akkor kaptam egy fagyasztást, hoztam a meccset. Aztán később kiderült, hogy Rijád után a világbajnokságot is ki kellett hagynom az izomsérülés miatt, és nem biztos, hogy versenyszinten folytatni szeretném, miután rendeződik az egészségügyi problémám.

Ez akkor azt is jelentheti, hogy Kondár Annát tatamin világversenyen Rijádban láttuk utoljára?

Egyre valószínűbb. 27 edzéssel és versenyekkel eltöltött év, valamint tíz világbajnoki címmel a hátam mögött, már nem úgy regenerálódnak az izmok, ízületek, mint sportkarrierem elején.

Visszatérve a rijádi játékokhoz, milyennek láttad a hangulatát?

Színvonalas viadalt rendeztek a szaúdiak. A mi sportágunkban – nem túlzás – csak a legjobbak léphettek küzdőtérre. Sajnos nem sikerült nekem a végső győzelemig elmenni, de a mi kis közösségünk ezúttal is jelesre vizsgázott összetartásból. Ebből a szempontból imádtam minden pillanatát. Szurkolni a többieknek, és végül a négy magyar induló négy éremmel zárt.

Ráadásul magyarként küzdeni nem egyszerű ebben a sportágban, hiszen itt mindenki titeket akar legyőzni. A magyar virtus kick-box-ban annyira kiteljesedett, hogy megkockáztatom, más nemzet versenyzőinek, szakvezetőinek helyenként ez csípi a szemét.

Olyan hagyományaink vannak, hogy itt nem lehet félgőzzel küzdeni. Az ellenfeleink mindig esélyesként tekintenek a magyar versenyzőkre, jobban készülnek ránk, ezért nekünk is folyamatosan versenyről versenyre fejlődnünk kell. A világversenyekről rendre sok érmet viszünk haza, mindig az éremtábla elején szerepelünk. A nagy menetelésnek egy kiemelkedő állomása volt például a 2008-as Eb, amikor a 15 súlycsoportban 13 magyar győzelem volt, de végül most, Szaúd-Arábiában is jók voltak a mutatóink, hiszen a súlycsoportok felének eredményhirdetésekor magyar himnusz szólt.

Mitől tud mindig megújulni, és eredményesen szerepelni a csepeli kick-box csapat?

Király István Csepelen annó nagyon jó alapokat rakott le és a legmegfelelőbb embernek tudta átadni a stafétát. Király István után Jároszkievicz Krisztián lett a csapatunk edzője, vele készültünk a Világjátékokra is. Krisztián szakmai tudása, felkészültsége kimagasló. Azt hiszem a sportágunk ereje a hagyományainkban van. Mint egy nagy család, úgy működünk. Ez köszönt vissza a Küzdősportok Világjátékán is.  Csak egy adalék arra, hogy amikor kisiskolások voltunk, milyen gonddal nevelt minket Király István. Az ellenőrzőket, a bizonyítványokat nemcsak otthon, hanem nála az edzésen is be kellett mutatni. És aki nem jól tanult, az nem versenyezhetett. Mi nem csupán sportoltunk. Mi közben tanultunk, és mindig a jobbra törekedtünk. Innen jöhet a megújulási hajlam…